A Zoltán Atya című, folytatásos egyházkrimiblog már műfajánál fogva is megérdemli a figyelmet, hát még ha titokzatos szerzője ilyen olvasmányos beszámolókkal lepi meg a Hüttét. Lássuk a szlovéniai Kope síterepről készült kis remekművet, melyben nem csak a pályaadatok, árak, tippek vannak, de kiderül belőle, milyen kultúrprogramokra számíthatunk, ha arra járunk:

A Balkán valahol Bécs harmadik kerületénél kezdődik. Mondotta vala állítólag Metternich. Az egykori főhercegről sok mindent el lehet mondani, de a leghabzószájúbb antimetternichisták is kénytelenek elismerni, hogy egy cseppet se volt hülye. Mint ahogy szlovén barátaink sem azok.

Boldog-boldogtalan évek óta puffogtatja azt a közhelyet, hogy a Dunántúlnyi Szlovénia a maga kétmilliós népességével olyan takaros, rendezett kis alpesi ország, hogy tulajdonképpen egy kis Ausztria. Viszont aki hamisítatlan Ausztria-feelingre vágyik, akkor azt kiéli magában „Nagy” Ausztriában (kb. akkora, mint New York metróhálózata). Lett légyen szó újévi koncertről, multimilliomos orosz oligarcha feleségeket és ágyasokat kiszolgáló luxus üzletekről, magántömlöcöket üzemeltető pedofilokról vagy éppen síelésről.

A szlovének felismerték, hogy az osztrákoknál úgysem lesznek osztrákabbak, úgyhogy egy kicsit nyitottak a balkanizáció felé. Jürgenéktől eltérően, akik még mielőtt véget ért az újévi koncert, máris rutinszerűen 10%-ot rápakolnak a tavalyi árakra, Janezék szolidabb árfekvéssel szolgálják ki csupán egy hangyabokányit alacsonyabb színvonalon a síelőket.

A Mariborhoz közeli Kope síközpontban töltöttünk egy hosszú hétvégét. Budapesttől 430 km, amiből 400 kilométeres szakasz autópálya, majdnem 20 km völgyben futó autóút és pusztán 11 km-t tesz ki egy karbantartott hegyi kaptató. Az út tankolással, szlovén matrica vásárlással, egy kávézással és + egy pisiléssel is belefér schummacherkedés nélkül öt órába.

A háromcsillagos, majdnem pályaszállóban (kb. 2-300 méterre van az első sílifttől, a szálló katalógus szerint 150 méterre. A kilowattot lóerőre átszámítva egy középkategóriás kocsinál előbukkanó 3-4 marketinglóerőhöz, vagy egy ténylegesen 7,2 gigás pendrive 8 gigáskénti forgalmazásához képest ez nem is olyan egetverő átverés. Hiába no, mint egy másik blog fejléce is találóan hirdeti: Hitler elvesztette a háborút, de Goebbels megnyerte) fejenként 170 euróba került a félpanziós szállás kétágyas szobában, síbérlettel együtt.

A síbérlet péntek délután kettőtől vasárnap este kilencig érvényes. Esti sízés du. öttől este kilencig. A hegycsúcs pusztán 1500 méter, a pálya szintkülönbség 550 méter. Az (állítólagos) mikroklímának köszönhetően viszont azt mondják márciusban is hóbiztos a terep. A nyolc liftből pusztán egy négyszemélyes, francia üléses futószalagos. (Vagyis síinglisül people mover. Gondolom e szó kiötlője alaposan tanulmányozta a virágzó Pozsgay Imre munkásságát, aki az ellenforradalomból a forradalomba vezető utat a népfelkelés szófordulattal hidalta át)

A többi felvonó „jó öreg tárcsás”, illetve egy csákányossal is felhúzathatjuk magunkat. Egy fekete, három piros és négy kék pálya közül választhatunk, de az infóért nem tenném tűzbe a kezem. A helyben osztott sítérkép elég béna, de nincs is egy Val D’iser mennyiségű pályahálózat. Nehéz elkeveredni. Két pályaszakasz van este kivilágítva.

A szállás teljesen korrekt. Pár éve újították fel, a szobák kombinált fal és padlófűtésűek. A gazdaságos, korszerű és környezetkímélő kazánházba az épületgépész-buzik állítólag bekéredzkedhetnek, de én kihagytam ezt az extrát. A svédasztalos kaja is OK. Egyedül az ágy nyikorgott rendeltetésszerű-, és korhatárra való tekintet nélkül is megtekinthető használat mellett, de akinek egy hosszú hétvégi síelésre mindez nem elegendő, az szerintem akkor is fanyalogna, ha teszem azt Angelina Jolie piros tangához rózsaszín topot húzna.

Viszont három napra bérlettel, fél panzióval ettől lényegesen olcsóbban, pszichológiai 100 euróért (99 EUR) is megszállhatunk egy valódi pályaszállón, ami a hangulatos Partizánotthon menedékház nevet viseli. Az előtérben egy valódi második világháborús partizán mellszobrát is megcsodálhatjuk. Tőlem aztán a Kékesen is állhatna a mai napig egy Münich Ferenc menedékház. Nem hinném, hogy a módszeres átnevezés ellenére nálunk fajlagosan kevesebb lenne a komancs, mint Szlovéniában. Azonban a Partizánotthonban (Partizanski dom, a turista térképen egy vörös csillaggal jelölt) a legkisebb szoba is hat személyes és emeletes ágyas, zuhanyzó és vécé pedig szintenként közös, úgyhogy nem túl sanszos, hogy Thürmer Gyula szolgálati Volvójába botlanánk a parkolóban.

Ausztriához képes számomra kellemes meglepetéssel szolgáltak a nemdohányzó hütték. Nincs agyon dekorálva dohányozni tilos táblákkal, mégis a bagósok kinn pöfékelnek és nem tapasztaltam, hogy ez a fogyasztás rovására menne.

És akkor elértünk a balkán feeilnghez. Itt Pesten izmozunk ezzel a West Balkan anti sznobkultúra dumával, holott akkor már (GC-n [geographically correct] North Balkanként kellene magunkat promóznunk. Szlovénia viszont „wikipediául” gyakran a Balkánhoz sorolt ország. Akkor pedig mi is lehetne tőlük west balkánabb?

Ha már Balkán és „kulturált szórakozás”, akkor turbo folk. A bulgár seggriszálós csalcsától az exjugoszláv műnépzenére riszáló, háborús bűnös özvegy (Arkan felesége volt), foci klub tulajdonos Ceca Ražnjatović-Veličkovićtól, minden magára valamit is adó horvát hímnemű (na jó, nem csak horvát és nem csak hím) celeb ágyában megforduló Nives Celzijuson keresztül tengernyi kis plasztikcicis farokpörgettyűből álló „énekesnő” esztrád csillagocska egyikének egy szombat esti fellépését volt alkalmunk megcsodálni.

 

 

 

A Tanja Žagar nevű hölgyikéről annyit kell tudni, hogy egy megasztár selejtezőn Sománál nem váltana ki lúdbőr effektust, Bakácsnál egy tátott szájú merevedés viszont annál inkább valószínűsíthető. Szóval a Maria Callas rajongói kemény mag inkább hagyja ki. Inkább azoknak ajánlott, akik a zenei élmény helyett a látványra helyezik a hangsúlyt. Vagyis a 14-84 közötti férfipopuláció cca 90%-a. Valljuk be őszintén, Suzan Boyle-t a hálószobánkba legfeljebb takarítani engednénk be, Tanja Žagarral viszont már egyéb terveink is lehetnének. Mindez egy percben összefoglalva valószínűleg nem váltana ki lelkes ovációt, ha egy feminista konferencián olvasnánk fel.

A filigrán kis nőcike a zömében nyolcvanas évekbeli exYu slágerek technosított remixeire felturbózott (amire még country linedance szerűséget is roptak, ilyen eklektikus körülmények között még Fletó is nyithatna tánciskolát) zenéjével alapozó közönséget egy asztalra pattanva szórakoztatta. Műkorcsolya kűrrucit idéző szerelését hálós neccharisnyával bolondította meg, és egy jobb helyen álló szemtanú szerint a kulturált szórakozást pár bugyi villantással is fűszerezte. Semmi kis hangja ellenére nem play back-ről tolta (mármint az éneklést, az alapok persze úgy mentek). Közvetlen, tutajos kis bociszemű, szerethető teremtés. Azzal kezdte a show-t, hogy nyugodtan fényképezzük, kamerázzuk. Semmi erőltetettség nem volt az egészben, szívből csinálta, és az a jóleső érzése volt az embernek, hogy igazából magát sem veszi komolyan.

A pályák rendezettek, tömeg sehol. Sajnos a vasárnapi sízéshez nem ratrakozták le az egyébként legjobb pályát. Koromra és családi állapotomra tekintettel ezt jobban bántam, mint a kiváló adottságú énekesnő bugyi villantásának elmulasztását. Hogy ennek mi az oka? Passz? Ha netán a szlovén munkajogi szabályok, akkor élelmesebb honi munkaerőkölcsönzőnek esetleg érdemes lenne elgondolkodni kreatív magyar targoncásokból és természetbarát kamionosokból ratrak brigád szervezésén. Attól, hogy nincsenek hegyeink, még lehetünk elsőosztályú ratrakos nemzet. Hisz tenger híján is kitermeltünk egy vitéz Nagybányait és egy fa Nándort is.

Szóval a vasárnapi részleges pályarendezetlenség ellenére részemről ajánlott kategória. Az énekesnő miatt ne parázzanak az asszonykák szólóban elengedni az urukat, mert a meglehetősen beltenyészet szlovén lánykák javarésze távolról se olyan attraktív, mint a mieink.