"München felé, majd onnan Barcelonába tartva kétszer is átrepülünk az Alpok szikrázóan havas csúcsai felett. Miközben az ismerős hegyláncokat próbáljuk beazonosítani az ismeretlen perspektívából, elképzeljük milyen lenne lenyúlni, felkapni egy hógolyónyit a hideg fehérségből, és jól megdobálni vele a mediterráneumba tartó utastársainkat. Ők hamarosan azt a 23 fokos barcelonai meleget fogják élvezni, ami a repülőtér klimatizált csarnokából kilépve minket szinte arcul csap. Mi inkább a Pireneusok felé buszozunk tovább, a kicsattanóan zöldellő mezők és virágzó mandulafák láttán egymást heccelve: minek hoztunk ide sílécet?" – írja Pálinkás Norbert - A síriporter. Norbi egy hetet töltött Baqueira-Beret síterepén, kalandjáról izgalmas beszámolót küldött a Hüttének. Gyorsan vissza is adjuk neki a szót:

Nem csak udvariasságból illik tisztázni: Baqueira és Beret közös síterepe nem Spanyolországban van, hanem Katalóniában. Ennek ellentmondani látszik, hogy Katalónia természetesen Spanyolországban van, annak autonóm tartománya, önálló parlamenttel és nyelvvel. A katalánok nemzeti identitásának hangoztatása különösen felértékelődött 2014-es népszavazásuk óta, ahol a megjelentek 80%-a tette le voksát a Spanyolországtól való elszakadásra. Természetesen a spanyol kormány érvénytelennek tekinti azt a szavazást. Hagyjuk a politikát, a síléc (majdnem) ugyanúgy csúszik minden országban, de itt azért bőségesen adagolt feliratok hívják fel rá figyelmünket, hogy Katalóniában vagyunk.

Ahogy meglátjuk végre ez első havas hegyoldalakat, és buszunk egyre lassabban kapaszkodik fel a szerpentineken, kezdünk megnyugodni – mediterrán tavasz ide vagy oda, lesz itt azért síelés is! Apró, mesebeli hangulatú falvakon vezet keresztül utunk. Sokszáz éves templomtornyok roskadoznak a kőből rakott házak felett, kikövezett, néptelen utcák torkollnak a patakok felett ívelő hidakba, az egészről egy bájos középkori díszlet jut eszembe. Aztán az erdők egyre inkább fenyvesbe váltanak, és az első hófoltok is megjelennek az út mentén. Rácsodálkozunk, hogy este 7 órakor még mindig világos van, igaz az időzóna nyugatibb részén járunk.

Célállomásunk előtt az utolsó városka Vielha, ahol komoly tömeget látunk az utcákon, ezen még így szombat este is meglepődünk. Minden második épületben sífelszereléseket árulnak, az összes többiben pedig éttermet, kocsmát vagy tapas bárt nyitottak az őslakosok. Az élet pedig pörög, ahogy ez egy felkapott téli turistaparadicsomhoz illik is. Baqueira, az 1500 méter magasan fekvő hegyi falu viszont csendes, az utcákon alig látunk embert, igaz már sötétben pakoljuk ki csomagjainkat a hotel előtt.

Másnap reggel először a heti bérletünket vizsgáljuk hosszasan: modern síterepeken már nem szokás ilyet adni. Impregnált, vonalkódos papírdarabot tartunk a kezünkben, amit egy műanyag gyorskötözővel (villanyszerelők használnak ilyesmit) a kabátunk valamelyik zipzárjához rögzít az előzékeny jegykezelő. Merthogy itt természetesen jegykezelő (később mi csak kalauznak nevezzük) is van minden liftnél, aki a bódéja ablakában, vagy csak úgy a havon állva, kezében egy vonalkód-leolvasóval bocsát minket be a lifthez.

Feljutunk az egyetlen kabinossal 1800 méter magasra, innen indulnak a pályák: jópár székes liftet látunk jobbra és balra is. Plusz 5 fok van, a csíkosra ratrakolt pályák az éjszaka kőkeményre fagytak, aki szereti a sebességet, az most élvezkedhet kedvére. A lifteknél elég hosszú a sor, több mint 5 perceket várakozunk, de talán ez csak a hétvégének tudható be. Végülis Barcelona csak 4 órányira van ide autóval, a határ túloldalán pedig Toulon, a francia nagyváros mindössze 2 órányira, tehát nyilván feljönnek ide akár 1-2 napra is a síelni vágyó helyiek.

Ennek ellenére jól el lehet férni a pályákon, nem mellesleg azért, mert van belőlük jócskán. Elsőre kissé átláthatatlan a két falut, és vagy hat hegyet összekötő pályarendszer. Hozzá kell tenni, hogy Beret valójában nem is mondható falunak, ez csak egy hegyi hágó neve, ahová a síturizmus hozta el a civilizáció létesítményeit. Ami elsőre feltűnik, mondjuk Ausztriához viszonyítva: elavultabb az infrastruktúra, kevesebb a kocsma, több az egy-egy liftre jutó pálya, és szinte a teljes síterep az erdőhatár felett van. Az elavult infrastruktúra persze nekünk nem jelentett hátrányt, amikor éppen napsütésben, 10 fok feletti hőmérsékletben csúsztunk. Nemhogy a buborék és az ülésfűtés nem hiányzott a liftekről, de alig győztük lefelé húzogatni a zipzárjainkat.

Kora délután megállunk egyet kajálni, az éttermek szinte kivétel nélkül önkiszolgálók. Többségükben ugyanannyiért, 17.90-ért (euróban) kapunk egy menüt, amit magunknak állíthatunk össze levesből vagy salátából, főételből, desszertből vagy gyümölcsből/joghurtból és egy italból, ami lehet sör vagy bor is. Nem feltétlenül a legolcsóbb, de teljesen, – sőt túlzottan is – jól lehet lakni tőle. Persze az étteremben is nagy a tömeg, több mint negyed órát állunk sorba az ebédünkért. Cserébe a teraszon egy szál rövidujjúban élvezhetjük a mediterrán tavaszi napsütést. Bulvárhírek kedvelői számára egy kis csemege: IV. Fülöp, az új spanyol király is épp itt síelt Baqueira-Beretben két testőrével, megírták a lapok. Mi sajnos nem találkozunk velük, legalábbis a gyorsétteremben biztosan nem álltak a sorban a menüre várva, azt észrevettük volna. De még ha össze is futottunk volna valamelyik pályakanyarban, vajon miről lehet felismerni egy síruhás királyt?

A hétköznapokra javul a helyzet a tömeggel, a lifteknél és a pályákon is sokkal kevesebben vagyunk, viszont nem romlik a helyzet az időjárással, mindenki kezdi színét váltani, napkrém kötelező. Délutánra már buckásodnak a pályák alsó szakaszai, emiatt többen morgolódnak, de én élvezem, nagyon jókat lehet csúszni ebben a felpuhult firnes hóban. A pályákat is most érdemes elhagyni, mert reggel a kifagyott firn annyira kemény, hogy mazochizmussal ér fel rajta minden méter. Viszont úgy 11-12 óra után, főleg a délre néző hegyoldalakon kellemesen felpuhul, olyan jókat lehet benne csapatni, hogy nálam csak a porhó előzi be élményfaktorban. Nem csoda, hogy sok sporttársunk nyomja széles léccel a lábán, lavinazsákkal a hátán, hiszen az erdőhatár feletti, kilométernyi szélességű, napsütötte lejtők túlzottan is hívogatók.

Ez a hét nagyon jó bizonyíték rá, hogy nem kell még elcsomagolni a léceket, mert a tavasz is tartogat szuper sínapokat – és nem is kell érte feltétlenül a Pireneusokba utaznunk. Baqueira-Beret síterepe, ha csak a sportértékét nézzük, nem sokban különbözik számtalan alpesi társától. Félreértés ne essék, az 1500 és 2600 méter tengerszint feletti magasság között kiépített pályarendszer jó, nagyon is jó. De egyediségéhez elengedhetetlen a környező települések ódon hangulata, a spanyol, hoppábocsánat katalán nyelv pörgő ritmusának varázsa, a mediterrán napsütés simogató melege, és nyilván a tudat, hogy most valami különlegesebb helyen vagyunk.

Minden fotó: Gabriel Sz., az összes képet alant tudjátok megnézni, érdemes!